Nem az a fajta ember vagyok, aki reggelente tükörbe nézve azt mondja magának, hogy ma mindent megváltoztatok. Inkább az, aki a buszmegállóban állva azon gondolkodik, vajon a főnöke észreveszi-e, hogy már hetek óta csak a gépe előtt ül és bámul ki az ablakon. A feleségem elment tavaly ősszel. Nem valami drámai módon, nem kiabáltunk, nem voltak összetört tányérok, csak egyszerűen kihűlt a leves, aztán kihűlt minden más is. A lakás csendes lett, a hűtő zúgása hangosabb, mint a gondolataim. Ilyenkor az ember keresi, mivel töltse ki a lyukakat. Nekem az internet volt a menedékem, és egy este, amikor a tévében megint valami nyugdíjasokról szóló műsort adtak, ráakadtam a
https://grubershop.hu oldalára. Nem terveztem semmit, csak kattintottam, aztán néztem, ahogy a színes ikonok felvillannak a képernyőn, és hirtelen mintha lett volna valami, ami vár rám.
Az első pár nap nevetséges volt. Nem is a pénz miatt kezdtem, inkább azért, mert a pörgő tárcsák hangja elnyomta azt a fajta csendet, ami a fülemben visszhangzott. Ötvenezer forintot töltöttem fel, aztán gyorsan el is veszítettem. Nem éreztem dühöt, csak valami furcsa ürességet, mintha egy hétvégi kirándulás után hazaérve rájönnék, hogy a hátizsákomban maradt homok az egész nappalit beteríti. A második feltöltésnél már óvatosabb voltam. Kis tétekkel játszottam, nézegettem a szabályokat, olvastam a feltételeket, mintha egy idegen város térképét tanulmányoznám. És akkor történt valami. Egy szerda este, amikor a szomszéd kutya megint az ajtó előtt vonyított, egy kisebb nyeremény ütötte a markomat. Nem volt nagy összeg, párezer forint, de a mellkasomban valami melegség terjedt szét, mintha egy régi, elfelejtett barát kopogtatott volna be.
Attól kezdve máshogy álltam hozzá. Nem azért, mert hirtelen profi akartam lenni, hanem mert rájöttem, hogy ez a dolog képes elterelni a figyelmemet arról, ami a fejemben van. A munkahelyi stressz, a magány, a hétvégék, amikor senki nem hív, mind eltűntek, amíg a képernyőn a számok pörögtek. Az egyik pénteken, amikor már majdnem elfelejtettem, milyen érzés nevetni, egy váratlanabb nyeremény jött. Nem mondom, hogy milliomos lettem, de elég volt ahhoz, hogy másnap reggel elmenjek a piacra, és vegyek egy csomó friss gyümölcsöt, meg egy csokor virágot a nappaliba. A virágot nem is magamnak vettem, hanem a szomszéd néninek, aki mindig átjön, ha valami zajt hall. Ő azt hitte, szülinapom van. Nem volt, de a mosoly kedvéért megérte.
A játék sosem arról szólt, hogy meggazdagodjak. Inkább arról, hogy legyen egy hely, ahol a gondolataim nem keringenek körbe-körbe, mint a mosógépben a szennyes. Azóta is előfordul, hogy este, amikor a lakás túl nagynak tűnik, leülök a gép elé, és játszom egy kicsit. Néha veszítek, néha nyerek, de a legtöbbször csak figyelem, ahogy a fények villognak, és közben elfelejtem, hogy másnap megint korán kell kelnem. Az egyik barátom, aki szintén egyedül él, egyszer megkérdezte, nem félek-e, hogy túl sok lesz. Azt válaszoltam neki, hogy félek, de nem a játéktól, hanem attól, hogy mi lett volna, ha nem találom meg ezt a kis kikapcsolódást. Mert a valóság néha túl sűrű, és az embernek kell egy hely, ahol egy pillanatra kiszakadhat belőle. Nem kell nagy dologra gondolni, elég egy pár perces játék, egy kis izgalom, egy váratlan nyeremény, ami aztán elfogy, de a mosoly megmarad. A feleségem azóta néha felhív, kérdezi, hogy vagyok. Ilyenkor azt mondom, jól, és tényleg jól érzem magam. A virágok a vázában már elhervadtak, de a szomszéd néni még mindig köszön, ha találkozunk a lépcsőházban. Az élet megy tovább, és néha este, amikor a város fényei beszűrődnek a függönyön, arra gondolok, hogy ez a kis kikapcsolódás talán pont annyit ért, mint egy régi barát telefonhívása. Nem többet, nem kevesebbet, de pont elég ahhoz, hogy másnap reggel újra legyen kedvem felkelni.